HADAS MIKLÓS: Tisztelettel köszöntök mindenkit a Komáromi Szalon második beszélgetőestjén, vendégem ezúttal Gazdag József sportújságíró, az Új Szó Focitipp nevű futballmellékletének a szerkesztője, s egy rendkívül izgalmas témáról, futballról és identitásról fogunk beszélgetni. Kezdem egy személyes élménnyel: a 2010-es futballvébé szlovák–olasz mérkőzését a szlovákiai Ipolyvisken néztem, és meglepve tapasztaltam, hogy a többségében magyarok által lakott településen a helyiek nem különösebben drukkoltak Szlovákiának. Mi ennek a magyarázata?

GAZDAG JÓZSEF: Az ipolyviskiekhez hasonlóan én sem Szlovákiának szurkoltam. A miértre többféle válasz is kínálkozik, a legáltalánosabb talán az, hogy egy kisebbségnek mindig meglehetősen problematikus azonosulnia a többségi nemzet emblematikus csapatával. Ennek többféle oka van, a politikai-történelmi traumáktól kezdve egészen addig, hogy milyen kulturális identitású családban nőttünk fel. A mi családunkban például az irodalmat elsősorban a magyar irodalom, a kultúrát pedig elsősorban a magyar kultúra jelentette, ennélfogva az is egyértelmű volt, hogy nem a csehszlovák (vagy később a szlovák), hanem elsősorban a magyar válogatott mérkőzéseit néztük. A szlovák nemzeti tizenegy közömbös számomra.

HM: Nem ellentmondás az, hogy egyrészt közömbösséget emlegetsz, másrészt viszont traumákról beszélsz? Aki közömbös, az ignorál valamit. Akinek viszont élő traumái vannak, az inkább ellendrukker, nem?

GJ: Nem feltétlenül. Én például nem vagyok ellendrukker, csak soha nem értettem, magyar létemre miért kellene lelkesednem a szlovák válogatottért. Hadd említsek egy szemléletes példát: a 2010-es világbajnokságot a spanyolok nyerték. Hogyan reagáltak erre a sporttörténelmi eseményre a spanyolországi kisebbségek? A katalánok többsége elégedetten nyugtázta, hogy Spanyolország lett a világ legjobbja, de ez az elégedettség elsősorban annak szólt, hogy a spanyol válogatott gerincét a Barca játékosai alkották, így a katalánok félig-meddig a saját csapatuknak tekintették azt a galerit; a vébé-döntőben például öt katalán nemzetiségű futballista lépett pályára, Piqué, Busquets, Xavi, Fábregas és Puyol. Utóbbi a vb-döntő lefújása után azonnal katalán zászlót borított magára, úgy ünnepelte a győzelmet. Szóval örültek a katalánok, de azt azért hangsúlyozták, hogy náluk továbbra is a Barca áll az első helyen, azt semmi sem írhatja fölül.

Baszkföldön más volt a helyzet, ott már azt is nehezményezték, hogy a baszk Xabi Alonso miért vállalta a szereplést a spanyol válogatottban, és a spanyol–holland vébédöntő napján több bilbaói kocsma előtt is tábla figyelmeztette a vendégeket, hogy a helyiek a hollandoknak szurkolnak.

 

HM: A katalánoknak és a baszkoknak is megvan a maguk kiemelt futballklubja, amely az adott etnikum kollektív identitásképzetének a hordozója. Ha történetileg szemléljük a szlovákiai magyarság szurkolói identitását, találunk-e olyan klubokat, amelyek egyértelműen számíthattak a szlovákiai magyarság támogatására?

GJ: Egy mondattal még visszautalnék Barcelonára és Bilbaóra. A katalánoknak és a baszkoknak nemcsak saját futballklubjuk van, hanem saját futballszövetségük is, és saját nemzeti válogatottjuk. A katalánok például 2009 decemberében 4–2-re legyőzték Argentínát, annak a meccsnek például meglehetősen nagy médiavisszhangja volt.

Egy időben a szlovákiai magyaroknak is létezett saját futballszövetségük, a két világháború közötti Csehszlovákiában ugyanis nemzetiségi alapon szervezték meg a sportéletet, külön szövetségük volt a németeknek, a csehszlovákoknak, a zsidóknak és a magyaroknak. Nem nehéz elképzelni, milyen reakciókat váltana ma ki a szlovák közvéleményből egy olyan kezdeményezés, amely – katalán és baszk mintára – egy-egy meccs erejéig életre hívna egy szlovákiai magyar válogatottat.

Hogy az eredeti kérdéshez visszatérjek: igen, itt is voltak futballklubok, amelyeknek identitáserősítő szerepük volt. Kevesen tudják, hogy a mai Szlovákia területén Pozsonyi Torna Egylet (PTE) néven alapították az első futballklubot, s ez a csapat adta a magyar válogatottnak az első vidéki (nem budapesti) futballistát, Nirnsee Gyulát.

Vagy ott volt a Füleki TC, amely 1937-ben Szlovákia bajnoka lett. Egy Fülek–Kassa (KAC) mérkőzés akkoriban társadalmi esemény volt, tömegeket mozgatott meg, vonatok szállították a nézőket. A Füleki TC bajnokcsapatát az a Braun József – ismertebb nevén Braun Csibi – irányította, aki a húszas évek legendás MTK-jának a tagja volt. A Schlosser, Schaffer, Orth, Braun négyes olyasmit jelentett a futballvilágban, mint ma a Xavi, Iniesta, Fábregas, Messi kvartett; Jimmy Hogan például azért jött Angliából Magyarországra edzősködni, hogy ellesse az MTK-stílus titkát (hogyan kell „fű alatt passzolni”a labdát), mert Európában elsőként az MTK honosította meg a sokpasszos futballt. A fülekieket irányító Braunról még annyit, hogy zsidó származása miatt behívták munkaszolgálatra, s 1943-ban mártírhalált halt – az a Braun Csibi, a kilencszeres magyar bajnok, aki kora legkiválóbb jobbszélsője volt, s akit a közönség 17 évesen bekövetelt a magyar válogatottba.

HM: Említetted a zsidó származást; ez egy nagyon fontos elem volt a magyar futballtérben, ahol a Fradi és az MTK rivalizálását egyfajta asszimilációs versenyfutásként lehetett jellemezni: a sváb Fradi és a zsidó MTK egyaránt magyarrá akart válni. Ez a rivalizálás a két klub által preferált játékstílusban is megnyilvánult, akkoriban az MTK játszotta az ún. észfutballt a Fradi által képviselt erőfutballal szemben. Megjelent hasonló oppozíció Szlovákiában is?

GJ: Nemzetkarakterológiai jellemzések nem olvashatók ki a korabeli sportlapok tudósításaiból, olyasmi viszont előfordult, hogy hezitáltak a játékosok, amikor a nemzetiségüket be kellett vallani, s azon morfondíroztak, mi fizet jobban, ha magyarnak vagy szlováknak vallják magukat.

Ma azt látjuk, hogy az országosan ismert szlovákiai magyar futballisták nem szívesen vállalják a nemzetiségüket. Mintha ez valamilyen hendikep volna. Kezdő újságíróként kellemetlen meglepetésként ért, amikor a Kassán futballozó Németh Szilárd például nem akart magyarul válaszolni kérdéseimre a csapattársai előtt.

Miközben Európa-szerte rengeteg ellenpéldát találhatunk. A legismertebb talán Oleguer Presas esete, ő a Barcelona hátvédje volt, 2006-ban bajnokságot és BL-t nyert a Barcával, majd meghívták a világbajnokságra készülő spanyol válogatottba, Oleguer azonban nemet mondott, ő ugyanis katalánként nem akarta Spanyolországot képviselni.

Néhány éve egy török–német meccsen 2–1-re nyertek a törökök, a két gólt Nuri Sahin és Halil Altintop szerezte. Két olyan török játékosról van szó, akik már Németországban születtek, ott is nőttek föl, német klubban futballoztak, de amikor választaniuk kellett, habozás nélkül a török válogatottat választották. Persze, a képlet nem ilyen egyszerű, lásd Mesut Özilt. De játsszunk el a gondolattal, milyen visszhangot kapott volna, ha Pinte Attila vagy Saláta Kornél visszautasította volna a szlovák válogatottba szóló meghívót (a vébé előtt, mint Oleguer Presas!), azzal a szöveggel, hogy kösz, de magyar vagyok, s inkább a magyar színeket képviselném.

 

HM: Ehhez hadd tegyem hozzá, hogy amikor a 2006-os vébén a lengyel származású német csatár, Lukas Podolski betalált a lengyeleknek, gólöröm helyett megismertette velünk a gólbú fogalmát, olyan szomorú képet vágott. Te elsősorban negatív referenciákat említettél; de akad-e ellenpélda, olyan futballista, aki ebben a kontextusban is felvállalja magyar identitását?

GJ: Nincs. Sumákolások vannak, de nyíltan senki sem vállalja fel. Simon Gyula egy idő után lágyítójellel íratta a nevét, hogy ne ejtsék Szimonnak a szlovákok, a garamkövesdi Saláta Kornél pedig nem tudott egyértelmű választ adni az Origo kérdésére, hogy magyarnak vagy szlováknak vallja-e magát. Talán Borbély Balázs jelentette az egyetlen kivételt, aki egy thaiföldi Szlovákia–Magyarország mérkőzés előtt a szlovák és a magyar himnuszt is elénekelte.

HM: Volt-e olyan szlovákiai futballklub a közelmúltban, amelyet magyarként azonosítottak?

GJ: A dunaszerdahelyi DAC-nak kétszer volt esélye arra, hogy a felvidéki magyarság szimbólumává váljon; ezt a lehetőséget mindkétszer elszalasztotta. Az első lehetőség a nyolcvanas évek végén jött el. Akkoriban Dunaszerdahely volt az egyetlen magyarlakta város, amelynek élvonalbeli csapata volt, ráadásul a csapat remekül szerepelt a csehszlovák élvonalban, 1987-ben büntetőkkel legyőzte a Sparta Prágát a kupadöntőben, 1988-ban pedig a Bayern Münchennel meccselt az UEFA-kupában, és a DAC márkanévakkoriban egyértelműen túlnőtt a Csallóközön. A DAC kivételes pozíciója aztán Csehszlovákia felbomlásával megszűnt, az önálló szlovák bajnokságban már Kassa, később pedig Rimaszombat és Szenc is képviselve volt.

A másik esélyét 2008 őszén szalasztotta el a DAC, amikor némiképp váratlanul hat-hétezer ember kezdett Dunaszerdahelyen meccsre járni. Ehhez kellett egy szimbolikus jelenet is, a DAC–Trnava (3–0) mérkőzésen egy nagyszombati drukker átrohant a pályán, és letépett a kerítésről egy magyar zászlót (nem maradt sokáig a birtokában). Az incidensnek a szlovákiai és a magyarországi sajtóban is egyfajta szoft-háborús olvasata volt; az SNS sovinizmussal és etnikai provokációval vádolta a dunaszerdahelyi közönséget, és a DAC-stadion azonnali bezárását követelte. A stadiont Anna Belousovová legnagyobb bánatára nem zárták be, de a magyar zászlókat egy törvényrendelettel megpróbálták kitiltani a tribünökről, a DAC-drukkerek ugyanis a bajnoki mérkőzéseken magyar zászlókat lengettek, és a magyar himnuszt énekelték, amit a szlovák közvélemény nem nézett jó szemmel (de még a szlovákiai magyar értelmiség egy része sem). Az ilyen zászlótörvényekre is találunk példát Európában, a spanyol polgárháború után például a Franco-rezsim betiltotta a katalán nyelv és a katalán nemzeti szimbólumok használatát, de a katalán identitástudatot nem tudta száműzni a Camp Nouból.

HM: Miért nem vált végül identitásképző klubbá a DAC?

GJ: A szurkolók nagyon hamar rájöttek, hogy a klubvezetés ignorálja a DAC hagyományait, s egy idő után a távolmaradásukkal fejezték ki nemtetszésüket. A drukkerek joggal kérték számon a tulajdonosi körön a koncepciózus munkát, a tudatos csapatépítést, a profi utánpótlás-nevelést, a csallóközi kötődést vagy az átgondolt jövőképet. A klubvezetés ráadásul különböző retorziókat alkalmazott a véleményüket hangosan kinyilvánító szurkolókkal szemben, megpróbálta megfélemlíteni őket, a tiltakozókat kivezette a stadionból, letépette a „Magyar fiatalokat a csapatba!” feliratú transzparenst stb. A DAC több mint száz éve íródó történetében a mostani klubvezetés alatt fordult elő először, hogy a szerdahelyiek magyar ajkú játékos nélkül álltak ki egy bajnoki mérkőzésre.

HM: Ez felvet egy érdekes kérdést: vajon a közvélemény miért nevezte magyar csapatnak a DAC-ot, ha nem játszott magyar futballista a csapatban? Mert a szurkolótábora a magyar nemzeti identitással kapcsolatos szimbólumokat használt? Ez mintha ellentmondana a bilbaói vagy barcelonai példának, mert ott a játékosok nemzetisége is fontos.

GJ: A Barcára is csak néhány éve jellemző, hogy saját utánpótlásából tölti fel a nagycsapatot. Nem is olyan régen – például a Van Gaal-korszakban – még több hollandfutballistájuk volt, mint katalán. Az Athletic Bilbao pedig egyedülálló jelenség a globalizálódó futballvilágban, ők kizárólag baszk nemzetiségű, ill. Baszkföldön nevelkedő játékost szerződtetnek. Amikor a kilencvenes évek elején a munkaerő szabad áramlásáról rendelkező Bosman-szabály átdimenzionálta a futballpiacot, a bilbaói klubvezetés megkérdezte a szurkolókat, hogy mi legyen: maradjanak-e hűek a „csak baszk” elvhez, vagy nyissanak ők is, mert bezárkózásukkal végleg leszakadhatnak az élmezőnytől. Ez akkoriban valós veszélynek tűnt, a baszk szurkolók elsöprő többsége mégis úgy vélte, inkább essenek ki az élvonalból, de tartsanak ki az etnikai identitást hangsúlyozó klubfilozófia mellett.

Ami pedig a DAC-ot illeti: már 2008 őszén sem azért járt ki az a hat-hétezer ember a szerdahelyi stadionba, mert olyan príma focit játszottak az innen-onnan összeverbuvált légiósok. Egyáltalán nem. A szurkoló ugyanis – ahogy te is írtad egy korábbi tanulmányodban – nem a futballistákkal, s nem is a csapattal azonosul, hanem sokkal inkább a csapat által reprezentált közösséggel. A DAC meccseire is azért jártak annyian, hogy a szurkolás révén nyerjen kollektív kifejezést a különböző jogszabályok által megtépázott magyar identitástudatuk.

HM: Ez igaz, de – hogy egy skóciai példát említsek – a katolikus Celtic-szurkolóknak igenis komoly gondot okozott, ha a klubvezetés nem katolikus játékost igazolt. Tehát az identifikációnak különböző fajtái vannak, attól függően, hogy mivel identifikálódunk, a csapattal, a szurkolói közösséggel, esetleg a klub értékeivel.

GJ: A Celtic és a Rangers rivalizálása jó példa arra, hogy a futball nemcsak az etnikai, hanem a vallási és a politikai identitásra is kihatással lehet. A Celtic hívei katolikusok, függetlenségpártiak, rigmusaikban az IRA-t dicsőítik. A Rangers hívei viszont protestánsok, rojalisták, brit-pártiak, a királynőre esküsznek, s rigmusaikban az IRA ellenfelét, az Ulsteri Védelmi Szövetséget éltetik.

Sokáig elképzelhetetlen volt, hogy egy katolikus a protestáns Rangersben futballozzon. S amikor a nyolcvanas évek végén egy Mo Johnston nevű focista a Celticből a Rangersbe igazolt, mindkét oldal meggyűlölte őt. A katolikusok árulónak tartották, és Molotov-koktélokat dobtak a házára. A radikálisabb Rangers-drukkerek pedig a klubszékház előtt tépték szét szezonbérletüket, így tiltakozva a katolikus Johnston érkezése ellen. A Rangersben ugyanis már az is bűnnek számított, ha egy protestáns futballista katolikus lánynak udvarolt. A helyzet mára sokat javult, bár az Ibrox Parkban a biliárdasztalok borítása még ma sem zöld, mert az a gyűlölt Celtic színe.

 

HM: Amikor a Celtic és a Rangers játszik egymással, akkor a mérkőzés a két klub által hordozott társadalmi jelentéstartalmak konfrontációjává válik. Megfigyelhető-e ez a jelenség a szlovák–magyar párharcok során?

GJ: Persze, elég kimenni egy Nitra–DAC meccsre, ahol a hazai B-közép különböző rigmusokkal Malina Hedviget pocskondiázza. De említhetők múltbeli példák is. Itt volt például Szikora György esete. Szikora kiváló spíler volt. Amikor az 1966-os vébére készülő brazilok edzőmeccsre hívták a csehszlovákokat, egymaga halomra cselezte a brazil védőket, úgyhogy másnap „fehér Pelének” nevezte őt a brazil sajtó. Aztán az 1970-es vb-selejtezőkön egy csehszlovák–magyar meccs szünetében saját csapattársai – Adameccel az élen – letámadták őt az öltözőben, és azzal gyanúsították, hogy elárulta a taktikát a magyaroknak. Ezzel tulajdonképpen véget is ért a válogatottság a 23 éves Szikora számára, aki az eset után gyalázkodó leveleket kapott, feleségét pedig inzultálták a villamoson.

Az első olyan konfrontáció, amelyre a szélesebb közvélemény is felkapta a fejét, az 1992-es Slovan–Ferencváros BEK-mérkőzés volt, a Mečiar-féle politikai hatalom ugyanis a téglamezei stadion vendégszektorában akarta demonstrálni erejét, úgyhogy a kommandósok válogatás nélkül ütötték a magyar szurkolókat. Az attak egyben figyelmeztetés volt a szlovákiai magyarok számára –  s ezt nem én mondom, hanem Simon Kuper brit író. Hasonlóan értékelhető a 2008. novemberi DAC–Slovan mérkőzés körítése is, a rendőrattak jogosságát alátámasztó videofelvételeket ugyanis az ígéretek ellenére azóta sem mutatták be.

HM: Ha megkérdezem egy magyarországi fiataltól, hogy kinek drukkol, akkor azt feleli, a Barcelonának, a Real Madridnak vagy a Liverpoolnak. Kinek szurkolnak ma a szlovákiai magyarok?

GJ: Egy időben talán a Fradinak szurkoltak a legtöbben, meg persze az Újpestnek, a Honvédnak vagy éppen a Vasasnak, mint például apám, akinek Vasas-tagsági igazolványa is volt. Mára ezek a klubok lezüllöttek. Sokan érthetetlennek nevezik, hogy egy pesti gyerek hogyan szurkolhat külföldi kluboknak, amikor ott a Fradi vagy az UTE. Pedig nincs ott, ez a Fradi már rég nem az a Fradi. Vegyünk példának egy dunaszerdahelyi gyereket. Kinek drukkol? A DAC-nak? Nem jellemző. Ma már alig járnak nézők a DAC meccseire. De miért is szurkolna a DAC-nak? Mivel szólítja őt meg a DAC? Hiányzik az a privát kapocs a szurkoló és a csapat között, ami régen létezett, amikor a helyiek még személyesen ismerték a játékosokat, beszélgettek velük edzés után, egy utcában laktak stb. Ma akkora a fluktuáció, hogy nehéz számon tartani, kik alkotják a játékoskeretet. Jöttment futballisták, akik fél évet töltenek itt, aztán lelépnek, semmilyen kötődésük nincs a klubhoz, se az adott régióhoz, nem ismerik a klub hagyományait stb. Egyrészt.

Másrészt pedig a közép-kelet-európai klubok szurkolói a legtöbb esetben valószínűleg joggal feltételezik azt, hogy saját csapatuk palira veszi őket. Mert ami a pályán zajlik, az nem futball, hanem fogadási csalással foglalkozó, bűnszervezetként működő csoportok interakciója, amit a köznyelv bundának hív.

S ahol a klub nem veszi figyelembe saját szurkolóit, ahol ismeretlen játékosok lötyögnek a pályán, ahol gyanús meccseket játszanak hétről hétre, ott miért járjon ki a néző? Egy közép-kelet-európai csapat drukkerének ráadásul nem adatik meg a permanens sikerélmény. Ez is egy nagyon fontos tényező. Ezt a sikerélményt ugyanis megkapja a Barcelonától, a Real Madridtól meg a Manchester Unitedtől, de nem kapja meg a helyi csapattól. Hogy a Barcelona meg a Real Madrid játékosait nem ismeri személyesen? Dehogynem. Tele van velük a nyomtatott sajtó, a web, előfizethető a Barca TV meg Real Madrid TV, beláthatunk az öltözőjükbe, a Twitteren elárulják nekünk, hogy mit reggeliztek stb.

HM: A bundázásnak valóban van egy elidegenítő hatása a szurkolókra nézve, mégis megkérdezem, vannak-e olyan helyi csapatok, amelyek legalább laza pozitív identifikációs referenciaként szóba jöhetnek a szlovákiai magyarok számára?

GJ: Helyi szinten biztosan vannak ilyenek. Általános választ adni már nehezebb. Erre mindig azt szoktam mondani, hogy az életben nem ez a legfontosabb kérdés. S különben is: elsősorban emberek vagyunk, s csak másodsorban magyarok, szlovákok, csehek. Úgyhogy mindenki annak szurkol, akinek akar. Én speciel a magyar válogatottnak.

(A szöveg a 2012. március 7-én Révkomáromban elhangzott beszélgetés rövidített és szerkesztett változata.)

www.ujszo.com