Egy kis kultúra

Pozsony

Minden város lelke két elemből áll: egyik a múltja – másik a jelene. A múlt lelke ott rejtőzik ódon tornyokban, hallgatag palotákban, kedves zug utcákban, álmodozó erkélyeken, a késő unokákra is kérdően néző szobrokban, mint, ahogy Goethe Mignondalában írja: „... Und Marmorbilder seh´n mich fragend an...

A városok lelkének másik eleme magának a lakosságnak a hullámzása. Ez a lakosság minden időknek élő jelene. Ez a lakosság érdekes lehet statisztikusnak, - anyakönyvesnek, a folklore-istáknak, - az egyes embert rendesen csak embertársaiért érdekli, mert azok vérségi, bajtársi kapcsolatokra emlékeztetik, szerelmét, vagy szeretetét kérik.

Ha valamely város nevét halljuk, nyombam megszemélyesítve látjuk a város múltjának lelkét, mintha régi ember, régi ismerős lenne. Vannak városnevek, melyek kiejtésénél érték, tekintély, tiszteletreméltó ősz nevek jutnak az eszünkbe. Más városok nevénél feltörő, izmos, dolgozó ifjúságra kell gondolnunk. Tündér vidéken, játékos partokon, virágok, parkok közé ágyazott városnál jókedvű viruló asszony emléke kísért. Pozsony nevénél valahogy a kiegyensúlyozott, nemes patinájú bölcs-nyugodt férfiú jut eszünkbe.

Pozsony azon közé a helyek közé tartozik, melyeket lehetetlen nem szeretni.

Szeretem és szeretjük az ódon utcát, kedves barok palotáival, az utcát, melyet vagy félszázad óta rovok. Szeretem a büszke dombon a Dunára néző négytornyú várromot, melynek alapkövét a Római legionárusok rakták, - melynek egyik tornyából Szent Erzsébet kelt útra a messze Thüringiába, - melynek ablakaiból a mohácsi vész után magyar királyok ábrándoztak a félhold lobogója alá igába hajtott földre. Szeretem a felséges Dóm hatalmas gót íveit. Oltára előtt magyar királyok esküdtek a nemzet szabadságleveleire, - szent misztikumában álmodik Pázmány Péter a magyar kultúráról, - egyik mellékzugában tüzes paripáján Szent Márton kardjával szegi ketté huszármentéjét, hogy betakarja az elrongyolt, didergő koldulst. A művész, Donner, - a sabariai szentelt magyar vitéznek képzelte, mert vitézség és nagylekűség együtt járt.

Szeretem a csodaszép Mihálykaput, melynek tornyán az arkanygal lebírja a sárkányt, hogy ármány ne léphessen át a kapun. Betűzöm százszor is feliratát: „Omne regnum in se ipsumdivisum desolabitur...“ Igazság, melynek mindenkor magyar igazságnak is kellett volna lennie...

Szeretem a kis utca-zugban a barokk ablakokat. Szinte kihallom Liszt rapszódiáját.

A másik kis utcán ma is levett kalappal olvasom: „Petőfi Sándor-utca“. Itt élt, költött, remélt...

És a sírok... Veteres migrate coloni. Mennyi szeretet, mennyi remémység álmodik ott eltemetve...

Dr. Jankovics Marcell, 1938