„
Tömött embererdő vonta körül a hordót,
mindenki inni akarván
egészségére március tizenötnek:
A derék férfiak, kik az osztogatást kezelték,
szörnyű népszerűséggel bírtak”.
Hölgyeim és Uraim!
Egy évvel 1848. március 15-e után így ünnepeltük meg mi magyarok
első alkalommal
mindmáig legmagyarabb ünnepünket.
Így emlékezett meg az akkori ünnepről az első felelős magyar kormány
hivatalos lapja.
A dolog Debrecenben esett,
ahol egész napos ünnepség zajlott.
Katonai díszszemle, templomi Te Deum, térzene, tűzijáték –
természetesen ökörsütéssel és ingyen borral.
Mi tette olyan fontossá március 15-ét,
hogy mindjárt 1849-ben,
az első évfordulón
mindenki fontosnak tartotta méltó megünneplését?
Mi tette olyan fontossá azt a forradalmat,
ami 1848. március 15-e reménytelenül esős napján
olyan tűzzel
és mégis olyan nagy megfontoltsággal zajlott?
Miért emeltük mindjárt olyan magasra az emlékét,
s tudtuk azonnal,
hogy ami akkor történt,
az nemzetünk számára sorsfordító pillanat volt?
Az együtt akarás,
az összefogás ereje,
a közös mozdulás,
egy nagy magyar álom megszületése tette?
A magyar ember akkor nehéz életet élt.
Európa boldogabb felén a jobbágyrendszer már emlék volt csupán.
De itthon a virágzó gazdaság nyújtotta lehetőségek helyett
az élet egyre jobban elnehezült.
Az emberek munkájának gyümölcsét mások élték fel.
A közterhekből részt nem vállaló,
hazája iránt közömbös uralkodó elit.
Azok, akik számára a hatalom megtartása volt a legfőbb cél.
Azok, akik az „utánunk a vízözön” közömbösségével gondoltak a hazára.
A méltatlan hazai állapotok viselhetetlenségét
megsokszorozta a külső viszonyokkal szembeni kiszolgáltatottságunk.
A magyar föld termelte élelmiszerek elvesztették értéküket.
A mezőgazdaságban dolgozók a külföldieket tették gazdaggá.
Nemesfémbányáink minden kincse az utolsó grammig elhagyta az országot.
A magyarok által megtermelt javak birodalmi bevételekké lettek,
de abból aztán egy fillér sem jutott arra,
hogy az itt élők élete jobbá legyen,
hogy a magyar gazdaság fellendülhessen,
hogy méltó és családot eltartó jövedelmet biztosító munkához jussanak azok,
akik azt szorgalmukkal és tenni akarásukkal kiérdemelték.
Ezt a reménytelen helyzetet aztán
1848. márciusában tovább súlyosbították
bizonyos váratlan hírek.
Hirtelen arról lehetett hallani,
hogy a birodalom költségvetése meginogott.
Azt suttogták, hogy a költségvetés összeomlani készül.
Arról érkeztek hírek,
hogy vészes gyorsasággal leesett az államkötvények árfolyama.
S hogy a helyzet napról napra romlik.
Voltak, akik már nyilvánosan arról beszéltek, hogy válság van.
A bankjegyek beváltása akadozik.
A váltóknak nem áll rendelkezésükre fedezet.
Ingerült jelenetekről lehetett hallani a budai váltóbankkal kapcsolatban.
A bécsi bank pedig fontosnak tartotta hallgatni az ügyben.
A távolból, Franciaországból annak érkezett híre,
hogy ott a forradalom eredményre vezetett.
Egyre többen voltak azok a magyarok,
akik úgy érezték,
eljött az ideje, hogy a magunk kezébe vegyük az események irányítását.
Hogy mi magunk találjunk megoldást közös gondjainkra.
Hogy ne várjunk tovább a birodalom tehetetlen vezetőire.
Pozsonyban Kossuthék törvényjavaslatokat fogalmaztak.
Pesten a politika közelében lévők, köztük Vörösmarty Mihály,
országos petíciós mozgalmat hirdettek.
És voltak, akik 12 pontban megfogalmazták, mit akar a magyar nép.
1848. március 15-e a mi ünnepünk.
A magyaroké volt, és az is maradt mindvégig.
Ez az egyetlen ünnepünk,
amit semmilyen módon nem tudtak kisajátítani,
ahogyan még 1956-tal is megtették.
És boldog ünnepünk ez nekünk annak ellenére,
hogy 1849-ben szabadságharcunk elbukott.
Boldog ünnepünk,
mert a saját létünkért való küzdelmet,
a közös ügyünkért való összefogást jelenti a számunkra.
1848-ban együtt akartunk valamit.
És e mögé az együtt akarás mögé
egyre többen és többen sorakoztak fel.
Egyre többen vállalták a döntés kockázatát.
Egyre többen érezték úgy, hogy ott kell lenniük.
Ott, ahol a dolgok történtek.
A bankrendszer épp összedőléssel fenyegetett.
De az emberek megértették, hogy nem félniük kell.
Megértették, hogy a fennálló hatalom nem segít.
Megértették, hogy nekik maguknak kell lépniük.
Tenni kell és nem kétségbe esni.
Cselekedni kell és nem azt várni, hogy a hatalom birtokosai,
akik addig is tehetetlenek voltak,
most végre jóra fordítják az emberek sorsát.
Az emberhez méltó életet nem a hatalom embereitől kapjuk.
Azért nekünk magunknak kell megküzdenünk.
A mi elhatározásunkon múlik.
A mi erőnk ad erőt a valóra váltásához.
Bennünk a megoldás,
és általunk születik a jövő.
A hatalom mindig a maga sáncait védi.
A hatalom mindig a maga igazát bizonygatja.
A hatalom számára a jól fésült, okos beszéd a jó beszéd.
De nekünk nem az a dolgunk, hogy a helyeset mondjuk.
Hogy helyesen beszéljünk.
A mi feladatunk az, hogy szót értsünk egymással.
És éppen ez történt meg 1848. március 15-én.
Aki ott volt, értette, miért fontos a Nemzeti dal.
Aki ott volt, értette,
hogy miért épp azt a 12 pontot tartalmazzák a követelések.
Aki ott volt, együtt volt ott a többiekkel.
Egy szívvel, egy lélekkel, egy akarattal.
Együtt voltunk ott 1848. március 15-én mi magyarok,
együtt voltunk ott mindannyian.
És egyszerre mozdultunk.
Ez 161 évvel ezelőtt történt.
161 év telt el,
és mi most is, ma is itt állunk együtt.
Itt vagyunk együtt
és képesek vagyunk rá, hogy együtt mozduljunk.
161 év telt el.
És mégis, ma is van hitünk.
Van közös akaratunk.
És együtt tudjuk, hogy milyen életet akarunk élni.
Hagyjuk most a 12 pontot.
Lássuk csak az a két mondatot, ami előtte áll.
„Mit kíván a magyar nemzet.
Legyen béke, szabadság és egyetértés.”
Ezt akarjuk.
Ezt akarjuk.
Ezt akarjuk.
Legyen béke, szabadság és egyetértés.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Dr. Szűcs Lajos
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés